Keringő
Anna útba esik. Ez mondjuk túlzás, de kisvárosban minden ház útba esik. Szóval már a vonaton eldöntöttem, hogy meglátogatom, csaknem öt éve nem láttam. Majd leállítom a háznál a taxit, mi az a pár perc, két puszi, hogy vagy, majd hívj, ha Pesten leszel... Anna teljesen random szokott felhívni, néha eltelik egy év is, hogy rám csörög. És valahogy mindig akkor, amikor mélyponton vagyok. Érez engem.
Csókolom, Anna? Gyere be fiam, mindjárt jön, kiment kenyérért. Iszol valamit? A taxi... Mindegy, várjon meg, rögtön jövök. Nem kérek, csak kis vizet, Sanyi bácsiékhoz megyek aztán ott úgyis eltöltjük az időt estig. Anna, szia, nem, csak beugrottam, persze, itt leszek két napot, majd bejövök, vagy elmehetnénk szaunázni egyet. Édesanyád... Hagyd el, megőrjít, beetették ezek az edényesek, kaptak paprikás krumplit vacsorára, ő meg hazajött egy tízezer forintos jénaival, mert hát a vacsora ingyen volt fiam, nem illik onnan üres kézzel. Egyre rosszabb. Apát eltemettük. Nem akartam szólni. Igen, tudom. Akkor se. Anyám hozott ebből a tegnapi ételből, azóta fosok. Anna olyan, mint a legszebb rózsa, amin csak egyetlen tövis van. Ez a szava mindig úgy hatott rám, megszúrt, napokig nem tudtam kiverni a fejemből. Anna a múzsám volt, a műveltségével, az értékrendjével, a lerajzolhatatlan ívű derekával, ezt az egyetlen szavát kivéve, amit soha más környezetben nem is használt, de ezt akkor, amikor sora volt, mindig csak így. Jó pár hónapja volt egy hasonló szúrás, megütötte a fülemet egy félmondat. A könyvesbolt előtt egy hatvanas évekre emlékeztető szettben ücsörgött egy pár, majd a lány azzal állt fel, hogy be kell mennie hugyozni, különben szétreped. Vannak ilyen beégős dolgok. Órákig kell tompítani, hogy legalább aznapra eltűnjön és hátha másnap nem lesz rá asszociáció. A dallamtapadással is hasonlóan járok el... Vagy meghallgatom a teljes Carmina Burana-t, vagy verseket éneklek magamban, jó hosszú verseket. Az mindig segít.
Átsütött a haján a nap, imádtam ezt a látványt, Annát meg a kezdetektől fogva, ahogy megláttam, az első pillanattól kezdve. Húsz évig voltam szerelmes belé, a komolyabb barátnőim mellett is. Egyszer voltunk csak együtt nevetségesen rövid, mégis a leghosszabb ideig, összesen három napot. Akkor is volt barátnőm, mégis minden nap kétszer szeretkeztünk, de úgy, hogy napközben ennek nem volt nyoma, még csak a kezünket sem fogtuk meg. Férjhez megyek. Az klassz. Elköltözöl? Pestre. Majd látlak akkor. Neked? Megvan még, igen, jól vagyunk. Az jó. Anya kiment a temetőbe. Megfürdök. Bejösz? Nem sietek. Anna szeretett úgy fürdeni, hogy bent voltam nála a fürdőszobában, de csak ültem a kád szélén, bámultam a habot a lábfejénél, hallgattam, ahogy mesélt, aztán hagytam megtörölközni, elfordulva a fal felé.
Taxi, mehetünk, igen, elnézést.
Sanyi bácsi pont hív, jobb, ha nem veszem fel, csak ha köszön, az két perc, addigra majdnem odaérek az autóval. Alighogy megcsörrent a telefonom, szinte azonnal befutott még egy hívás. Többször is előfordult már, évente legalább két-három alkalommal, hogy napokig senki sem keresett, aztán a semmiből egyszerre két hívás, pár másodperc különbséggel. Torlódási pont. Azt hittem, ez másoknál is megvan, de ezt a sztorimat soha nem kontrázta meg senki, úgyhogy fel is hagytam a mesélésével. Hátul ültem a taxiban, soha nem ülök a sofőr mellé. Az amolyan mittudomén milyen kapcsolat, semmilyen. Nem akarok beszélgetni, figyelni a forgalmat, amúgy is alig hallom magam. Csak meg akarok már érkezni. Tizenhat, ide volt csavarva a hangerő. Nem prímszám. Én mindig tizenhétre teszem, ha nagyon kell valamit zúzni, akkor harminchétre. Csak az lesz rossz, hogy az adott zenének, ami akár még jó is lehet, nem akkor lesz vége, amikor kiszállok. Nem szeretem otthagyni a zenét, félig meghallgatva. Megérkezve bárhová, vagy még idő előtt kikapcsolom a rádiót, vagy ha megállok, nem szállok ki addig, míg a szám be nem fejeződik. Annával mindig jó volt zenét hallgatni. Soha nem állítottuk le a lemezt.