Harminchét
Bé rendkívül érzéki és törékeny nő volt. Rajongott a rock zenéért és szívesen hallgatott Haydn vonósnégyest is. Ezt, mármint a komolyzene élvezetét Gedó vitte be a kollégiumi szobába, ahol addig csak rockzene volt. Szeretett itt teázni. Nem Bé készítette neki, de Dé mindig kapható volt rá. Dé szerelmes volt Gedóba, aki tudta ezt, de Dé azt nem tudta, hogy Gedó tudja, így örült, amikor teát készíthetett neki, mert Gedó ügyelt arra, hogy Dé ne érezze azt, hogy kihasználja. Teakészítésileg. Egyszer többen aludtak egy sátorban, lányok, fiúk, vegyesen. Gedó rossz fiúként, amúgy zsigerből, meg néhány pohár bortól nekibátorodva megsimogatta Dét a hálózsákjában, akinek ez igen tetszett, de hangosan mégis csak kiszólt, hogy "Gedó ne fogdossál már!" Mert ott ebből úgyse lehetett volna több, akkor meg minek? Így legalább mindenki tudta, hogy bizony, a rossz fiú őt simogatta. És ezt tudatni jó volt.
Bé és Gedó barátok voltak, legalábbis Gedó azt gondolta, miközben Bé, ha nem is folyamatosan, de vissza-visszatérően áradozott pajkos utalásokkal arról, hogy a koncertre vagy a színházba, esetleg a gólyabálba vajon elmegy-e a férfi, a választhatók legválaszthatóbbika... És Gedót majd' megette a méreg, hogy fogalma sincs arról, Bé kit tüntet ki ekkora figyelemmel, amikor ott van ő is, jóllehet, Bére úgy nem nézett, mint nőre, illetve ránézett, de nem úgy, mint a választhatók legválaszthatóbbikára. Ő sem tudta, hogy, de nem úgy. És soha nem jött rá, hogy ő a választhatók legválaszthatóbbika, Bé őt kedveli leginkább. Amikor végül összejöttek,
Bé szemlesütve, békeidőkbeli arcpirulással elmondta, hogy a koncerten, ahol az első közös éjszakájuk előtt együtt csápoltak, és Gedó hátulról átkarolva megfogta elöl a nadrágján az övet, azt kívánta, hogy bárcsak megkívánná őt. Pedig akkor ez már eldöntött volt, csak Bé nem hitt a saját derekának. Gedó és Bé attól az éjszakától kezdve magázódtak. Meg kellett különböztetniük a kapcsolatukat másokétól és erre ezt a köntöst találták a legalkalmasabbnak. Soha nem tévesztették el a magázó formulát. Gedó ugyan egyszer viccből letegezte Bét, de akkorra már olyan régóta magázódtak, hogy mindkettőjüknek úgy csattant az udvariatlan, másképpen bizalmas megszólítás a mellében, hogy Gedó azonnal bocsánatot kért érte. És soha többé nem viccelt ezzel. A szakításuk is magázódásban zajlott, és utána is magázódtak, levélben, élő szóban, már ameddig beszéltek egymással. A magázódás annyira megtetszett Gedónak, hogy kitalálta, innentől kezdve az édesanyját is magázni fogja. Mindenki tegezte az anyját, meg úgy általában a családban mindenki mindenkit tegezett, kivéve Gedó egyik nagybátyjának a kutyáját, de ez is csak abban az esetben fordult elő, amikor valami miatt korholni kellett. Akkor jött a "Na menjen innen, kérem!" és hasonló fordulatok. Évtizedekig magázta az anyját. A családban senki nem szólt érte, mert valamennyire mégis ő volt a fekete bárány és elviselték ezt a hülyeségét is. Nem azért, mert Gedó rossz volt, hanem a sor... Abba sehogy sem illett bele. Nem maradt a faluban, nem járt kocsmába, nem maradt az apák és nagyapák nyomdokaiban, nem hozott feleséget és unokákat. Karácsonykor meg Halottak napján lehetett látni, a kalákában épült házak sem látták a keze nyomát. Mondjuk ha valaki meghalt, a temetésére visszajött hetedhét határból is. Emiatt nem szóltak rá. Meg még sok egyéb ilyen apró dolgáért.
Amikor Gedó anyja hetvenhét éves lett, azt kérte tőle, hogy tegezze ismét. Mint gyerekkorában. Szíven ütötte a kérés, mert azt hitte, hogy ő aztán tényleg duplán öleli az anyját, meg triplán, és nem értette, hogy ez a közlés miért nem ment át. Az vígasztalta, hogy a hetvenhét nem prímszám. Harminchét éves korában egy sorszámot kapott ajándékba egy haverjától, aki a menyasszonyával ezt valahogy kilopta egy irodaház beléptető rendszeréből. Sárga toronydaru játékot is kapott mellé, mert mindig szimpatizált azzal, hogy toronydarus lehessen és a gémről lepisilhessen, zsebében a kulcsaival, a kulcstartón a harminchetes sorszámmal.