Három szín
Sanci igazi macsó volt. Persze maga a macsóság is többdimenziós. Vannak az izom macsók, vannak a lelketlen macsók, a rátarti macsók, mittudomén. Sanci nem volt izommacsó. Sanci amolyan lenéző, ajakbiggyesztő alak volt a szürke nadrágjában és rövidujjú ingjében. Szavajárása volt, hogy „olyan vagy, mint a faszom, csak nem olyan daliás". És a halottról is tudott mondani nem jót, nem tudott hallgatni, amikor nincs más, mint hallgatni. Senkitől nem hallottam rajta kívül két hangmagasságban ingadozva azt, hogy AzisTenbaszSzameg. De tőle valahogy nem is vártam mást, minden problémáját át tudta adni ezzel az egybemondott keserűséggel. Tudtam, hogy akkor, abban a pillanatban nem jó neki. Tudtam, de nem éreztem át a problémáját.
Attila... Vagy Ákos? Már nem emlékszem pontosan... Magyar szakos volt. Nem, nem Ákos, ő történész volt. És Attilára se esküszöm. Mindegy. Aki volt, volt, alakítottam vele egy punk zenekart, "Okádd le a bokád" néven. Nem volt egy koncertünk sem. Sőt, még próbánk sem. Igazából a zenekarban is csak ketten voltunk és azt se tudtuk, ki min játszik, ki az énekes, de úgy rémlik, hogy nem én voltam. Játszom féltucat hangszeren, de nincs szólisztikus hangom. Nem mintha egy punk zenekarnak pont erre volna leginkább szüksége. Szóval csak megalakultunk és valamikor elmúltunk. Vonatozunk úgy négy órán keresztül. Valahogy felhoztuk a témát, hogy mennyire míves és cifra is a magyar indulatszavak tárháza. Jókat csettintgetve ízleltük a „zöldnadrágos bárcás kurva anyád"-at és hogy mennyire kifejező az EgyNagyLófasztBazmeg. De kell, hogy megfelelően hangsúlyozzuk. Leszálláskor egy idősebb hölgy fordult hozzánk és kesernyésen megjegyezte, hogy talán egész életében nem hallott még olyan csúnyán beszélni fiatalokat, mint mi. És hogy ne is haragudjunk, de túlmentünk minden határon.
Gedó... Na őt tudom. Stúdiós volt. Diszkós is. Idézett minden ikonikus filmből a Gyalog galopptól a Macskafogóig, meg attól a nyalka feka csávótól. Tudod, az a nagyon snájdig néger gyerek... Mindegy. Klasszul búcsúzott egyszer a haverjától, „Szevasz Jack! Nyald ki Jack!". Volt egy nagyon érzéki nője, akinek már ez is túl sok volt, aki nemhogy csúnyán, de még csak hangosan sem beszélt. Valahol ott kell kezdeni, hogy a koleszos szobatársai királylányként hordozták a tenyerükön, és ha délután kicsit szundikált, mindenki lábujjhegyen járt, mert a légy szárnya billentésére is képes volt felébredni. Senki sem értette, hogy amikor összejöttek Gedóval, hogy tudott vele aludni. Merthogy Gedó horkolt, mint egy jegesmedve. A „Nyald ki Jack!" vörös vonala pedig egy csapásra eltűnt, ugyanis Gedó sokszor idézte a mérges csendőrt a Bakterházból, aki cenzúrázatlanul kiáltotta bele a filmszalagba azt, hogy AkurVaisTenit! És Gedó ezt hangulatának megfelelően elő-elővette, a nője pedig csak egy halk „Nadekérem"-mel nyugtázta. Mert ők, huszonéves koruk ellenére, magázódtak.
Több színem is van, de azt másik palettára tettem.