Gézu összes

Pestlőrincen lakott, a világvége tábla után kellett lefordulni jobbra, a második házban, vagy a harmadikban. Kitalálták, hogy kivesznek ott két szobát egy vénasszonytól. Gedó vidéki gyerek volt, de a munkatársa pesti, épp csak nem akart az anyjával meg a bátyjával lakni, így aztán kiköltöztek. Két hátizsákkal. A kertkaput vaskilincses szerkezet zárta, riglivel az alján, amit benyúlva a kerítésen el lehetett húzni. A zsanérok azonban olyan lazák voltak, hogy kicsit megemelve a kilincset, meg kicsit meghúzva azt jobbra, az a pár centis elmozdulás pont annyit engedett, hogy a zár nyelve elfért a kapuvas mellett. Így aztán a kilincset soha nem nyomták le. Vagyis Gedó biztosan nem.

Az út a munkahelyre pontosan harminchét percig tartott. Gedónak a harminchét volt a kedvenc száma, de nem kötötte össze ezzel a ténnyel. Azt, hogy ez a kedvenc száma, akkor még nem is tudta, végső soron emiatt nem kötötte össze a U2-album hosszával. Onnan tudta, hogy eddig tartott az út, mert a U2-koncert, amit felvett kazettára élete második cédéjéről, épp befejeződött, mikor belépett a cégnél a páternoszterbe. Akár busszal ment, akár metróval, vagy sikerült elkapnia a vonatot a Kökinél, az út akkor is harminchét perc volt.

Vonattal sokkal jobban szeretett menni, mint bármivel. A vonatozás azt jelentette, hogy utazik. Villamossal csak munkába jár az ember, de a vonat, az mindig másképp vitte valahová. Gedó esetében mondjuk a villamos is más volt. Előfordult, hogy sehová nem vitte. Csak felszállt rá a végállomáson, ment egy teljes kört és leszállt. Közben nézte az embereket. Nem hallgatta a U2-koncertet, mert az egyetlen olyan körjárat, amiről nem kellett leszállni, negyvenöt percig tartott. Mégis, hogy lehet negyvenöt percből harminchetet koncerttel tölteni, a többiben meg hallgatni kukán, vagy belekezdeni akármi másba?

Reggel Érsekújvárra akart utazni. Csak kitalálta, hogy oda menni jó lehet, meg a neve is milyen szép, fogalma sem volt, mi van Érsekújváron, meg hogy pontosan merre is van. Olyan neve van, ami nem lehet messze Pestről. Elmegy, a restiben megiszik egy kávét, aztán ha van vonat, hazajön, ha nincs, sétál addig, amíg lesz. Hétfő volt, nem munkába menős hétfő. Érsekújvárra menős hétfő volt. Érsekújvárra indult el otthonról.

Gedó fáradt volt, nagyon későn feküdt le, kártyáztak egész éjszaka. Eldöntötték, hogy hívnak lányokat is, lesz szendvics, zene, de le fognak nyomni kereken száz partit. A lányok tudták, hogy a fiúk kártyázni fognak, nem is barátnős lányok voltak, csak olyanok, akikkel moziba is mentek, meg akiket a fiúk, akik már dolgoztak és volt pénzük, olykor meg-meghívták csapatban vacsorázni is. Játszottak, ment a zene, éjfél körül a lányoknak világos lett, hogy ezek tényleg komolyan gondolják, nem isznak és még csak nem is cigarettáznak, nem is ettek a szendvicsből, kissé duzzogva hazamentek mind a koleszba. Nem értették, hogy mi lehet abban a játékban, ami vagy ennyire változatos, hogy már négy órája még csak fel sem kelnek az asztaltól, és még nem is látszik, hogy mikor fogják abbahagyni. Eközben szendvics is van, bor is van, Jim Morrison meg ugyanúgy szól, mint ahogy azt máskor is hallgatták már, csak most nem lett tőle senkinek sem szuicíd gondolata. De ezt csak a lányok gondolták. Gedóék egyszerűen csak szerettek kártyázni. A századik parti után sem azért álltak fel, mert nem tudtak volna tovább játszani, hanem mert százat mondtak, most ennyi lett. Amikor buszoztak Norvégiába, nem számolták, mennyit játszottak. Biztosan több volt, mint száz, de ott is csak játszottak, kihívás nélkül.

Ha elment egy egész éjjel úgy, hogy Gedónak nem sikerült lefeküdnie, akár mert dolgozott, akár mert utazott vagy kártyázott, reggelre mindig lemélyült a hangja egy jó oktávval. Előre tudta, hogy a pénztárnál az „Érsekújvárra kérek egy teljesárút” hogy fog hangzani és direkt nem kér majd retúrjegyet, mert akkor Érsekújváron is kérhet egy oktávval mélyebb hangon egy teljesárút Budapestre.

Tegnap kapott egy féltenyérnyi szívsonkát azzal, hogy biztosan nem romlott még, de azért nézze meg, Húsvétról maradt. Megnézte. Nem tudta, hogy mik a szívsonka megromlásának apró jelei, nagy jeleket meg nem látott, így aztán pár szeletet megsütött belőle, kicsi olajjal, mert ezek mindig olyan szárazak, hogy megégnek, hiába van mellette egy félcentinyi kövérnek tűnő csík, az már csak fehér volt, de nem jött belőle értelmezhető mennyiségű zsiradék. Ráment még két tojás, tükörtojásnak. Az egyik kiszakadt, de Gedót nem nagyon érdekelte. Annyiban sajnálta csak, hogy nem tudta a tükörtojás sárgáját kikanalazni villával. Az is milyen már, hogy villával szedi ki, de ha úgy kell, akkor úgy kell. Hát ezt most csak felszúrta, és a másikat is háromba vágta. Még a sonka sütése közben ki-kilopott pár falatot a húsból, elrágcsálta, így aztán tudta, hogy vinnie kell magával egy kis vizet, mert reggeli után inkább kávét inna, de a sonka sója majd meg fogja követelni a magáét, menet közben meg nyűgös lesz vizet találni. Volt még egy jó fél üveg szénsavmentes vize a másfél literesben, azt magával vitte.

A vonaton ebből a vízből kortyolt és egy kicsit nagyobb lett a korty, mint ami egyszerre lement volna a torkán. Igazítani kellett rajta, ezért a pofazacskójába tolta kicsit a vizet, hogy majd onnan lenyelegeti. A két ülés között ekkor pillantotta meg Jét, pont a felfújt pofazacskójával. Gedó csak magában nevezte el Jének, mert korábban szintén a vonaton ismerkedett meg egy Jével, akinek nem kérte el a számát, mielőtt leszálltak és utána hetekbe telt, mire nagy nehezen sikerült rávennie az iskolatitkárt, hogy mondja meg neki, melyik kollégiumban lakik. Vonaton csak Jékkel lehet megismerkedni. Ez a Jé volt a második Jé Gedó életében. Az elsőt pár mozi meg színház után valahogy elvesztette, arra sem emlékezett már, hogy miért vesztette el, és Gedó tudta, hogy a második Jé is csakis Jé lehet, és azt is tudta, hogy nem lesz több Jé a vonaton soha. Így aztán óvatosan lenyelegette a vizet, próbálva nem elengedni Jé pillantását. Nem sikerült. Jé elhúzta a fejét a fejtámlák közül az ablak felé, így aztán Gedó annyit látott belőle, hogy a fehér pulcsija nincs rajta, csak ráterül a vállára, a fekete haja így kontrasztosabban rajzolja meg annak ívét, mintha csak a sima bőrszínnel együtt látta volna. Erőlködött még egy darabig a nézéssel, aztán elengedte. Jé nem akart visszajönni a résbe, a vállán meg nem érezte, hogy nézik, így azt nem húzta el onnan. Gedó kibámult az ablakon, az elsuhanó silót próbálta valahogy értelmezni, de azt minduntalan takarták a sínek mellé telepített fák, mintha csak azt akarta volna a vasútmérnök, vagy ki, aki felel a sínek melletti fákért, hogy ne lehessen a vonatból a silót teljes valójában értelmezni. A fák miatt nem lehetett zavartalanul kibámulni, de eközben Gedó egyszer csak arra eszmélt, hogy emiatt az állandósult zöldesség miatt, amit a fák okoztak, az ablak tükröződik és kissé előbbre nézve látja az átellenben a másik ablak mellett ülő Jét, semmi takarás, semmi rés. A képe ugyan nem éles, meg nem kontrasztos, meg hát nem is az igazi, de egy semmi Jéségtől mégis sokkal több. Jé nem tudta, hogy Gedó nézte őt. Nézte a végállomásig és kitalálta, hogy melyik ajtón fog leszállni és ő is arra vette az irányt. Ahogy megállni készült a vonat, Gedónak eszébe jutott, hogy neki kellene kinyitnia az ajtót, mégsem illendő hagynia Jét, hogy bekoszolja a kezét, meg ki tudja, milyen nehezen nyílik ki a gyorsvonat ajtó. Kinyitom, mondta Jének, aki hátrébb lépett. Gedó nem tudta, mondta-e, hogy köszönöm, vagy nem, mert lélekben már lent állt, hogy majd lesegíti Jét a vonatról és alig várta, hogy az megálljon. Senki sem segít le a vonatról senkit, kivéve Gedót. Felszálláskor is megemelt egy kerekes bőröndöt, nagyon költözős alak lehetett, még másik két táskával próbált egyensúlyozni a kocsiba befelé menet. Megállt a vonat, Gedó kinyitotta az ajtót, majd felnézett, hogy jön-e Jé. De nem jött. Eh, biztosan emlékszik, hogy a résben összetalálkozott a tekintetük és nem akarta a történetüket tovább folytatni. Valami ilyesmik futottak át a fejében, de Jé mégis megjelent. Csak egy másodperc telt el, de ez már majdnem olyan sok és elég volt ahhoz, hogy Gedó elmenjen. Felnyújtotta a kezét. Tapasztalata szerint még a vénasszonyok se sűrűn fogadták el azt, inkább le-leinogtak a vonatról a műbőr táskájukkal. De Jé megfogta, érezhetően támaszkodott rá, amikor leszállt, és a másik kezével még csak véletlenül sem érintette a tapadt kosztól sárgálló kapaszkodót. Köszönöm, ezt biztosan mondta, és csak ezt, Gedó tisztán emlékezett rá. Nem sietett, de Gedónak nagyobb tempóban kellett volna utána mennie, hogy az arcát megnézhesse, mint amiben tervezett menni, így csak azt nézte, hogy a fehér pulcsi hogy takarja a másik vállát is és hogy Jé fekete haja hogyan keretezi mindezeket. A táskája fülét érintve is ott volt még Jé kezének melege, a pénztárig érezte.

Érsekújvárra kért egy jegyet, teljesárút, csak oda, egy oktávval mélyebb hangon. A vasutas értetlenül meredt rá. A nemzetközi pénztár az előcsarnokban van, közölte, ő nem tud oda jegyet adni. Nemzetközi? Hát hol van ez az Érsekújvár? Mindegy. Velencére kért egy retúrjegyet. Teljesárút. Mert azt is jó volt kimondani. Velence. Olyan, mintha Olaszországba ment volna, és hiába van a nemzetközi pénztár az előcsarnokban, a vasutasnak nem fog eszébe jutni, hogy esetleg Olaszországba akar majd utazni, hanem kiadja gondolkodás nélkül a jegyét. Másodosztályra. Gedó hangja már nem volt olyan mély. Eltette a jegyet, aztán kiment a villamoshoz és elindította a U2-koncertet.