Gézu összes

Szeretem a zenét. Mindenfajta zenét. A klasszikusat, a kortárst, a progresszívet, a rövidet, a hosszút, a hangosat, a halkat, kazettáról, CD-ről, fekete korongról, rádióból, internetről, telefonból, számítógépből, zenekartól, jazztriótól, utcazenésztől, kórustól, vagy a kisfiam dudorászásából.

Vannak mániáim a zenével kapcsolatban. Az, hogy magamban sokat énekelek, a legalapabb dolognak számít. Néha nem is a témát dudorászom, hanem a basszuskíséretet, de sokszor előfordul az is – úgy kb. minden nap – hogy az ujjaimmal a klarinétujjrendet, vagy a zongorát játszom. Egyszer a Sátoraljaújhely felé vivő vonaton, ülőhely nem lévén, kinn álltam a peronon, elmerülve valamilyen dallamban, combomon formázva a hozzá tartozó akkordokat. Odajött két lány és megkérdezték, hogy ugye zongorista vagyok? Hirtelen nem is értettem a kérdést, hárítottam, ugyan, dehogy, csak a zenére...

Ha indítom az autót és már szól a zene, gyorsítás közben van úgy, hogy vagy nem a megfelelő fordulatig, vagy pedig azon túl pörgetem a motort. Mert az éppen szóló zenéhez a motorból kiáradó hang magasságának stimmelnie kell, legyen ez a basszus alap, vagy egy passzoló terc, bármi. Marhaság, de egy általam vélt rendhez ez hozzátartozik.

Nem indítok el egy öt perces számot, vagy a rádiót is lekapcsolom, ha úgy látszik, a célomat hamarabb elérem, mintsem a zene be tudjon fejeződni. Megmaradok ekkor az előzőleg hallott muzsika hangulatában. Egy filmben láttam egyébként valami hasonlót. Hagyták, hogy Duke Ellington befejezze.

Vezényelni? Hát persze. De csak ha nem látják. Azt is leginkább autóban, a műszerfal alatt, a sebességváltó mellett. Kifejezetten öröm felfedezni a nem szokványos ütemeket. Emlékszem, lemezlovas koromban mennyit kuncogtam azon, hogy a közönség nem tud mit kezdeni Stingnek a Straight to my heart című dalával. Erre ugyanis nem megy a tingli-tangli, kettőt balra, kettőt jobbra tánc, lévén ez végig 7/8-os ütemű.

Ma reggel (ahogy máskor is), háttérrádióztam, kint, a konyhában, egy félig meghibásodott készülékkel. A sztereo csatornája szegénynek egyik oldalon már nem is szólt, de háttérnek még megtette. Aztán jött, aminek nem lehetett ellenállni. Félbe kellett hagyni a munkát, bemenni a nappaliba, bekapcsolni a nagy rádiót, feltekerni a hangerőt, mert minden idők általam legjobban kedvelt pop zenéje következett. Leültem a fotelbe és meghallgattam a Bette Davis Eyes-t. Három és fél percig Kim Carnes volt a vendégem, akire rá kellett érni, meg kellett állni miatta. És magam miatt.